A falfestés és mázolás munkáihoz a 60-70- 80-as években, egészen más anyagokat használtak a mesteremberek régen. 

A festő szakmában is a rendszerváltást követően kezdtek érkezni az új modern anyagok és technológiák.

A mai fiatal festő generáció már biztosan nem emlékszik a régi anyagokra, amelyek praktikusnak egyáltalán nem voltak nevezhetőek, de mégis sokszor csoda dolgok készültek általuk. Egy bejegyzés erejéig megpróbálom felidézni a régi idők falfestés technikáit.

festő mintahengerek enyves festékhez

Gumi mintahengerek az enyves festés díszítéséhez. (lásd a képen)

Kezdjük talán az enyves festékkel.

Sokan kérdezték már tőlem: Ha az enyves festék elkészítése ilyen körülményes volt miért használták? A válasz egyszerű: mert nem volt más!

Régen  három  fő festési eljárás volt használatban: a mészfestés az enyves festés és a wallkyd.  A mai modern diszperziós festékek elődjei csak a 80-as években, először ipari felhasználásra kerültek forgalomba.

Az enyves festék, egy több műveletet igénylő falfestés!

Ennél nem csak glettelni kellett a falat, de további műveletekre is szükség volt az eredményes végeredmény eléréséhez.

Az első volt a régi enyves festék teljes eltávolítása, ami egy vizes kaparást igényelt.  Amennyiben stabil volt az előző enyves gyakran ráfestettek. Az enyves festék egyik ismert negatív tulajdonsága hogy nedvesség hatására lepattogzott, így minden egyes festésnél kényes volt hogy a fal elbír e még egy réteget. Az én mesterem például 95%-ban eltávolította a régi enyvest és csak néhány esetben festettünk rá közvetlen az előző rétegre.

Tehát ha lekapartuk a falat további műveletekre is szükség volt, hogy helyreállítsuk a fal ph értékét. A kisebb falrészek vakolását követően a gletteléssel kellett kezdeni, (ami még hagyján). De ezt követően még szappanozásra, és timsózásra is szükség volt, és csak ezután jött a fő szám az enyves felhordása, ami szintén nem volt egyszerű művelet.

Mielőtt rátérnék a festék felhordására, megemlíteném az enyves festéket mindig a mesterek keverték ki a helyszínen több alapanyag felhasználásával. A pontos összetevőkbe nem mennék bele, mert én fiatal tanulóként jobb esetben csak nézhettem hogyan keverik az öregek az enyvest.  Ez egy körülményes művelet volt, mert az állati eredetű csontenyv melegítésével kezdődött, amit folyamatosan felügyelni is kellett nehogy odaégjen.  Majd ezt további hozzávalókkal ízesíteni, melyek ma már ismeretlenek és talán nem is kaphatóak a festékboltokban.  A hozzáadott enyv mennyiségét is pontosan kellett adagolni, mert a kevés enyv és a sok is egyaránt gondot okozott!

Ilyenkor gyakran felteszik a kérdést  (városi legenda): Igaz hogy sört is kellett rakni az enyves festékbe? Általában a henger és vonal szinbe raktak egy kis sört vagy tejet (ha már a sört megitták).

Szóval amennyiben sikerült a keverék jöhetett a falfestés.

Az enyves festéshez legalább két személyre volt szükség, és szintén nehezített a dolgon hogy csak korong ecsettel lehetett felhordani a felületre.  Ráadásul még nyári melegben is csukott ablaknál volt ajánlott használni, mert így a festék lassabban száradt és ezáltal jobban összedolgozhatóak voltak a festési felületek szélei (szaknyelven nem lett sufnis). Oldalfalaknál is falanként kellett elvégezni a festést lehetőleg minél gyorsabban, hogy a létrán dolgozó ecset húzásai jobban összemosódjanak a földön dolgozó kolléga festésével. Nagyobb belmagasságú helyiségeknél ( 4-5 méter) gyakran 3 emberre is szükség volt egy falfestéshez: mert egy ment a nagy létrával, egy a közepes létrával, és egy a földről elérhető sávot festette.

Akkor még nem volt modern teddy henger amivel toldó szárral néhány perc alatt kész a mennyezeti falfestés, majd jöhet az oldalfal!

A sikeres enyves festést követően még nem ért véget a tortúra, mert ekkor jött a díszítés: azaz a vonalazás, valamint a hengerezés.  A hengerezés és a vonalazás is nagy kézügyességet és tapasztalatot igényelt. A hengermintákat szépen függőbe levezetni nem volt egyszerű művelet, főképp ha a helyiség nagy belmagasságú volt. A vonalazás tökéletes elkészítéséhez is  szintén sok gyakorlásra volt szükség. Ami még nehezített a dolgon hogy gyakran nem csak egy csíkot kellett húzni hanem plasztikai vonalazást kértek, amely több különböző vastagságú és színű vonalakból állt. További nehezítés volt ha a mennyezetre kellett vonalakat (tükörmennyezet) készíteni.

A vonal szín és hengerszín kikeverése  is szintén a festő feladata volt!

Amint láthatjuk a régi festőmesterek feladata sokkal nehezebb volt mint manapság.

Ez a bejegyzés egy kis visszaemlékezés, és egyben tisztelgés a régi festőmesterek munkái előtt!

A fa felületek mázolásáról majd egy következő bejegyzésben írok.

További hasznos tanácsok leírások a falfestő munkákhoz.

Írta és szerkesztette: Fehér B. István

.

Vélemény, hozzászólás?