Betekintés egy festő naplójába. Avagy hová tűnt a szakmunkásképzés?
Régebben más volt a 90-es években mindenki mázolt! ( Majka után szabadon)
Mázoltunk bizony ajtót, ablakot, a konyhába fürdőbe olajlábazatot, a falakra meg ment a hengerezés különböző mintákkal. A takarítónők meg jöttek az ingyen festékért. Aranyoskám csak egy deci festék kellene az otthoni rozsdás csőre és hozta a 2 decis tejfölös dobozt. Ebbe öntsön, de nem kell ám tele! A miniumos alapozó persze nem volt jóbarátja a tejfölös doboznak és pár másodperc alatt szétmarta, amit nem akartak elhinni, azt hitték sajnáljuk a festéket tőlük. Ezért néha demonstrálni kellett. és csak ezt követően jöttek vissza egy befőttes üveggel.
A szakmunkásképzés a 70-es 80-as években igazán dübörgött. Az Illatos úti 35. számú Maxim Gorkij szakmunkásképző és környéke meg a Bokányi tele volt fiatalokkal. Olyan sokan jelentkeztek egy évfolyamba hogy én is már v osztályba fértem csak be és nem 15-20 fős osztályok hanem stabil 30-35 fős létszámú osztályokkal számolva.
Időnként egy két bátor női jelentkező is akadt, de ők hamar lemorzsolódtak. Pedig igazán nagy szükség lett volna rájuk, 400 fiú között azonban egyetlen lányként már az iskola folyosón végig sétálni is felért egy lelki sérüléssel.
Ma már sajnos nem hogy a hölgyek de már a fiúk sem akarnak festőnek menni, mert piszkos és ciki. Fiatal tanulóként néha mi is hangot adtunk az elégedetlenségünknek amikor a kezünk festékes lett, de a mester néhány frappáns válasszal elintézett minket.
Látjátok ha cukrásznak mentetek volna most lenyalhatnátok!
Ez a szakemberhiány a későbbiekben még sok gondot fog okozni! Ennek vannak már előjelei, mert amikor egy több diplomás vezető beosztású professzor mondja egy szakembernek: Maga egy kincs és közben tálcán hozza a kávét. Akkor azért elgondolkodik az ember hanyadikán van elseje.
Tudom a régi rendszer is tele volt hiányosságokkal de legalább aki akart kitanult egy szakmát amivel ha nem is kiemelkedően de fenntarthatott egy családot. Azonban az tény, hogy ezt is szeretni kell mert különben kihullik az ember. Az én volt osztálytársaimból is a többség más területekre ment dolgozni: rendőr, tűzoltó, sofőr, biztonsági őr, kereskedelmi eladó lett belőlük stb…..
Tanulóként még nem volt nagy élettapasztalatunk de hamar felismertük, hogy nem a suliban fogjuk elsajátítani a szakma fortélyait. Az elmélet persze ment anyagismeret, szakismeret és sokat tanultunk, de a gyakorlat kevés volt. A nagyobb építőipari vállalatoknál a pince meszelés és csőfestésen kívül komolyabb munkákat ugyanis ritkán bíztak a tanulókra.
Na jó néha feljöhettünk a felszínre és kiégethettük az öreg segédek kézi edényeit. Esetleg néha egy fusi erejéig a mester elhívott enyvest kaparni és nézhettük hogyan keveri az enyvest. A tapétázással is csak egy csík felragasztásáig találkozhattunk a gyakorlatban, a szakmunkásvizsgán.
Azonban volt munka dögivel a csöveket már nem méterben hanem kilométerben számoltuk. Aki már járt gyógyszergyárban az tudja melyen csőlabirintus található ott.
Szóval kentük a csövet, mert az ecset nem állhatott meg!
Ahogy a régi Queen klasszikusban is hallhatjuk: (The show must go on). A shownak menni kell tovább.
A régi rendszer egészen érdekesen próbálta megoldani a felmerülő problémákat. Például egy időben az építőiparban nagymértékben elburjánzott az italozás. Amit állami szinten azzal próbáltak csökkenteni, hogy alkoholt csak 9 óra után lehetett vásárolni a közértekben.
Ez természetesen egyáltalán nem javított a helyzeten ugyanis a felkészültebbek előző nap bespájzoltak, de aki nem volt előrelátó az a szabályozás ellenére már reggel pálinkaszagú öltözőbe találta magát. A Vidékiek ugyanis már a vonaton bemelegítettek házi pálinkával ami az öltözőkben a Pestiek csatlakozásával csak fokozódott. Abban az időben én is sok száz üveg sört cipeltem föl az öreg segédeknek a hátsó lépcső rejtekében. Az öreg segédek ha fel is mentek a munkaterületre de a szerszámot ugyan nem fogták meg az első sör megérkezése előtt.
Ennyit az alkohol kormány szintű tiltásáról! Azonban a sok sör cipeléstől már a kondi megvolt a tanulókban már csak a testhezálló feladat hiányzott. A italozás probléma tehát nem szűnt meg csak a szőnyeg alá lett söpörve. Persze olyan is volt amikor felcserélődtek a szerepek és a tulajdonos feküdt részegen az ágyon, miközben festetem a szobát.
Méghogy a festők isznak micsoda sztereotípia!
Ahogy Hofi énekelte: „csak az ürge nem iszik mert azt meg kiöntik”. Na szóval ment azért a pia meg a termelés de idővel elkészült minden!
Kalandokkal teli az élet ezért akár 1988. vagy 2019. évet írunk, minden kornak megvannak a maga szépségei és nehézségei egyaránt.
Folytatás következik…
A Fejezetek egy festő naplójából sorozat előző részei elérhetőek itt.
Írta és szerkesztette: Fehér B. István